Valamikor nagyon régen olvastam egy kalandregényt. Egy rezervátumba kényszerített indián törzsről és főnökéről szól, akik kitörnek a kijelölt szállásról és a természet erőivel, az éhséggel és az üldözőkkel dacolva az Amerikai Egyesült Államokat és Kanadát elválasztó folyón átkelve a szabadság földjére települjenek.
Vándorlásuk során magukkal vitték a totemállatuknak, a Nagy Medvének a bocsát is, akinek elpusztult az anyja.
A döntő pillanatban, egy lépésre a szabadságtól, azonban jött a legnagyobb próba, a megáradt folyón nem lehetett átkelni a maroknyi törzzsel.
Időt kellett nyerni! A törzsfőnök önfeláldozó döntést hozott!
Halálig szóló viadalra hívta ki az üldözők vezérét, ez alatt a megmaradt harcosok védelme alatt, a lehetetlent kockáztatva útnak indította a folyón túlra a törzs egyik fiatal lányát, valamint két fiatal fiút, a gondosan megőrzött aranyukat, a kismedvét, valamint a legfontosabb utasítást:
„A szabadság földjén földet vásárolni, állatokat tenyészteni, földet művelni és a civilizált világhoz alkalmazkodni, megfelelni a kihívásoknak! Ha átértek a szabadság földjére gyújtsatok nagy tüzet, hogy tudjam, biztonságban vagytok! A Nagy Szellem kísérje utatokat és vigyázzon rátok! „
A történet szárazon és vízen is hajszálon függött, de sem a saját és törzse életéért harcoló főnök, sem a folyóban küzdők nem adták fel egy pillanatra sem!
A főnök bízott saját erejében és tudásában, az apjától és az öregektől kapott felkészítésben, leleményességében és hitében!
Ő tudta, hogy életben kell maradnia, hiszen a zajló folyón átkelők és a törzs többi tagjának élete az Ő életén múlik.
Eldöntötte, hogy legalább addig életben marad, ameddig, a túlsó partról nem látja meg a jelzőtüzet. Annak ellenére, hogy egyedül vállalta a harcot az amerikai katonák és cowboyok gyűrűjében, végig magabiztos volt és nyugodt maradt.
Erejét sokszorozta, hogy a törzs legidősebb asszonya, az Ő nagymamája a küzdőtér mellett maradt és őseik nyelvén a nagy elődök győztes csatáiról és hőstetteiről énekelt!
A folyóban, a törzs fiataljainak az adott erőt és hitet, hogy a főnök, a tanítójuk megajándékozta Őket bizalmával és saját életét kockáztatja értük.
Érezték és hittek abban, hogy amennyiben a törzs tagjai már nem tudnak átkelni és a főnök is életét veszti, akkor Ők viszik tovább a Nagy Medve nemzetségének életét, hagyományait! Átérezték és vállalták a felelősséget! Mindent megtettek a túlélésért!
Két érzés nem volt fellelhető egyszer sem, a félelem és a bizonytalanság!
Az első siker a folyón született, hiszen a fiatalok ázottan, fázva, de reményekkel telve, partot értek és az utasításnak és az életösztönnek eleget téve hatalmas tüzet gyújtottak.
Ők sem tudták, hogy mi a fontosabb, a meleg vagy a túlsó parton rekedt főnök bíztatása, a siker jelzése. Remélték, hogy a tűz fénye látszik a túlsó partról is, és reményt ad annak az embernek, aki az életét teszi kockára az általa vezetett emberekért, a hagyományokért, a szabadságért!
És látszott a tűz a túlsó parton is… Ekkor született meg a gondolat a sérült, fáradt, már csak a hitében bízó emberben, hogy küldetését teljesítette, élnie kell, magának is esélyt adni, kiszabadulni, szabadon és boldogan élni!
A jelzés visszahozta az életbe, kötelezettségeit levetve magáért harcolt és üldözőit lerázva, kiszabadult, majd a törzs maradékát is átvezette a túlsó partra.
Ennek a bevezetőnek az írása közben szép lassan beúszott egy másik történet is!
A Sevanéz indiánok szabadulásának igaz története is!
A könyv címe, „ Sós sziklák völgye!” , írója Hosszú Toll – lengyel anya és észak-amerikai sevanéz-indián törzsfőnök apa gyermekének írása.
Színes és életszerű történet, ami bemutatja a népcsoport életét és harcait, mindennapi küzdelmeit, örömeit.
Az indián szó, ebben a könyvben értelmet nyer és nagyon szép, pozitív tartalommal telik meg. Nemeslelkű, családcentrikus, természetet szerető és bátor emberek, akiknek jó humoruk van, elkötelezettek az elveik iránt, valamint, szavaik és tetteik egyaránt tiszteletre méltóak!
De, az alaptörténet itt is végül oda kanyarodik, hogy az amerikai telepesek és katonák túlereje kiszorítja ősi földükről az indiánokat, akiknek kijelölt rezervátumi helyük egy kietlen völgyben volt, aminek egyetlen ki/bejáratát a katonák robbantással elzárták, így lassú éhhalálra ítélték a törzset.
Tél volt, a szűkös élelemkészletek is a hideg évszak vége felé kimerülőben voltak, valamit tenni kellett!
A törzset, nőkkel is kisgyerekekkel együtt, sem a katonák őrizte területen keresztül, sem a havas hágón át nem lehetett kivezetni a csapdából!
A törzs legkiválóbb harcosai többször is megpróbáltak a havas hegycsúcsokon át kijutni, hogy élelmiszert és segítséget juttassanak a bajba jutottaknak, de a meredek sziklafalakon kétszer is lavina gátolta meg Őket a szabadulásban és végül a jéghideg hótakaró lett a végső szemfedőjük.
A kudarcba fulladt kísérleteket látva, Magas Sas, a főnök megtiltotta a további kijutási kísérleteket, mivel nem akarta céltalanul elveszteni több emberét.
De, voltak emberek, akik nem adták fel! A felesége, a lengyel származású, de az Egyesült Államokba keveredett Fehér Felhő és két fiuk Tanto és Hosszú Toll.
Egyik éjszaka az Anya idősebbik fiának adta több, különlegesen megmunkált, hatalmas karkötőjét és bátorította fiait, hogy az atyai tilalom ellenére törjenek át a havas szakaszon és a völgyből kijutva a legközelebbi településen cseréljék az aranyat élelmiszerre és így hozzanak segítséget az éhezőknek.
Erre, akkor és ott, csak Ők voltak képesek, ezért a kihívásoknak megfelelve, haladéktalanul útnak indultak.
A kockázatos küldetést siker koronázta, sőt a csereüzlet nyomán a teljes törzs kiszabadult és új, szabad föld felé vehette az irányt, ahol új életet kezdhettek!
Erre a tettre csak azok képesek, ilyen negatív előjelek és ennyi szenvedés után, akik íjjal és nyíllal vadásztak a grizzly medvére, sasokra, akik nem ismerik a félelmet!
Virtuális valósághoz szokott elménk fel sem fogja mit jelent ez!
Amiről most írok, azt csak a sikeres és életerős emberek értik, akik minden nap megküzdenek a sikerért és nem adják fel! A gyenge, sodródó egyedeknek esélyük sincs, hogy ezt felfogják, mert nekik ez csak puszta elmélet és hangoztatott elvek, nem a célok elérésének módja!
Igazi, élő vadállatokkal megverekedni és győzni, a fagyott, jeges sziklákon kúszva, ázva-fázva, éhezve is a célért küzdeni, minden pillanatban az életüket kockáztatni! De, életben maradni!
Ez így szép! Mert voltak emberek, akik saját kicsinyes érdekeiket felülírva a közösségért cselekedtek és nem a többiekre vártak! Hogy miért? Mert Ők voltak a főnökök, a vezetők! Ez volt a kötelességük! És, ennek megfelelően cselekedtek!
Tudom, hogy a mai világ más, de mégis ugyanolyan! Harcolni kell a túlélésért, a jövőért!
Ezeknek a letéteményesei a NŐK, és a FIATALOK!
Őket kell védeni, tanítani, értük kell harcolni, a JÖVŐT, melyet Ők képviselnek, ha kell ölben, ha kell életünk kockáztatásával is, de át kell vinnünk a túlsó partra!
Ott van a tudás, az energia, az igazság! De, ahhoz, hogy a Nők és Gyerekek, Fiatalok átkerülhessenek a túlsó partra, nekünk férfiaknak kell áldozatot vállalni, segíteni, lemondani, kockáztatni!
Nekünk nem kell folyón átkelni, éhezni és harcolni, ránk nem lőnek, kényelmesen és jól élhetünk.
És – tisztelet a kivételnek – mégsem tudunk áldozatot vállalni! Elfelejtettük a harcos énünket, már nem tudunk küzdeni! Már csak az anyagi világ köt le minket, az autó, a nyaralás, a nagy lakás.
Mindent pénzzel akarunk lemérni!
Az egyéni értékek és a lovagiasság már a múlté. Régen a lovagok nyíltan hangoztatták, hogy a Nők és gyengék gyámolítói!
A mai világban ezt már nem vállalja senki, csak egoista énünk által sugallt értékekre hajtunk.
Nem tekintik értéknek azt, amit a Nők képviselnek, a szépséget, a gyengédséget, a kedvességet, a gyermekek nevelésének és szeretetének képességét.
Őket óvni és védeni kell! Biztosítani kell számukra a nyugalmat és a biztonságot. A régi hagyományok alapján szeretettel és tisztelettel kell velük bánni!
Megtanítani Őket őseink tetteire és dicsőségére, nem szabad Őket elnyomásban tartani és szolgaként kezelni! Ők társaink, akiket nem tehetünk ki veszélyeknek és zord viszonyoknak!
Sok társunk már átvezette saját kis törzsét a biztonság és túlélés partjára, tüzeket gyújtott, hogy jelezzen nekünk, de ennek ellenére rengetegen még itt veszteglünk.
Nem akarjuk vállalni a veszélyt a családunkért, nem tetszik nekünk a kihívás!
Nem mutatunk utat, nem viselkedünk törzsfőnökként, csak gyáva és félénk modern emberként. Így nem tudjuk átvinni a családokat!
Harcolni kell és vérezni, küzdeni, utakat, megoldásokat keresni, megverekedni a mai világ kihívásaival!
De, a válások kiugró statisztikája, a házasságban bántalmazott nők aránya, az elhanyagolt, tudatlan és buta kisgyerekek magas száma mind azt mutatja, hogy a férfiak elhanyagolják ezt a harcot!
Tanulhatnánk valamit a régmúlt idők hőseitől!
Ha megkérdezik Tőlem, hogy miért segítek önzetlenül, csak annyit szoktam mondani:
„ Én látom a túlsó partról a tüzeket! „
Budapest, 2024.
Bajkó Feri