Tündérke

 Esteledett. Az épületben egyre kevesebben voltak. A hangszóróból álmosító zene szólt.

Néha gyereksírás, türelmetlenség törte meg a monoton zajokat. Máskor a hangosbemondó kért egy kézi takarítót valamelyik osztályra.

Hirtelen egy szőke kislány állt meg az ajtóban, lepkés nyáriruhában, széles mosollyal. Pár másodpercig befelé nézett, majd eliramodott, de csakhamar vissza is tért.

Egy fiatal embert húzott kézen fogva maga után, be az üzletbe.

– Gyere, Apa, nézzünk körül! – Ő nem ellenkezett, követte a kicsilányt. 

Jobban szemügyre vettük. Ha egyedül jött volna, inkább nézem egy punk-rock buliból idetévedt egyetemistának, mint felelősségteljes családfőnek. Vörösesszőke csikó frizurát viselt, tetoválások borították minden látható testfelületét.

De ahogy a kislányára figyelt az igazán apás volt. Nagy kék szeme szinte elolvadt ahogy ránézett.

– Nekem van a legtöbb pénzem! Mindent is meg tudok venni! – Kiáltott fel a lányka.

– Mindent is? – Kérdezte nevetve az apa.

– Mindent! Ezt is! – akasztott le egy csomag színes víziállatos pohárjelölőt. Apa leguggolt mellé.

– És melyik lenne a tiéd?

– Ez. Meg ez. Meg mindegyik! – És kacagott, kacagtak önfeledten. Pördült, fordult, tovább lépkedett.

Többnyire féltem a termékek, csomagolások épségét, ha gyerek kézbe kerülnek, de tudtam, hogy most nincs mitől tartani. Kézbe vett és visszatett dolgokat finoman, óvatosan. Némelyikről megkérdezte mire való, és komoly arccal figyelt a válaszunkra. Megismételte, amit hallott, vagy tovább kérdezett. Máskor ő maga ismerte fel boldogan azt, amit a kezében tartott. Mozdulatai ellentétben álltak a pörgésével ahogy belibbent közénk. Kecses volt, igazi kis hölgy. Még pár apróságot szemügyre vett, majd felpattant, és ismét szélvész tündérként táncolt, ugrált, kacagott. Apa pedig megbabonázva csodálta minden mozdulatát.

Csendben szóltam hozzá.

– Használja ki ezeket az éveket, mert szalad az idő.  Mindjárt harminc éves lesz és férjhez megy!  – Válaszolni akart, de a csemete megelőzte.

– Én sohasem megyek férjhez! – jelentette ki összeráncolt homlokkal, majd ismét nevetett! Vele nevettünk mindannyian.

-Sohasem? – Kérdezte a fiatalember tettetett komolysággal.

–  Sohasem! – Na igen, ha apának lesz egy ásója! – Mondtam, hogy színesítsem a történetet.

– Nem kell ásó! Bármilyen eszköz megfelel! – Ment bele apa a játékba. A kicsi nézte a kacagó felnőtteket, és bár valószínűleg nem értette mi olyan vicces, mégis velünk nevetett.

Apa váratlanul hozzánk fordult.

–   Szóljanak nyugodtan, ha feltartjuk önöket! Mi bármelyik üzletben tudunk ilyet játszani!

– Ugyan, dehogy tartanak fel minket! Jó önökre nézni! Örülünk, hogy bejöttek, és ennyi vidámságot hoztak így estefelé! – Nyugtattuk meg őket. – Még egy kicsit nézelődtek, majd szinte egyszerre indultak kifelé. Szavak nélkül, egyetértésben.

Hozzájuk léptem

– Várj, adok neked valamit, majd anyának is mutasd meg! – Boldogan ölelte magához a nyári katalógusunkat.

Köszöntek, és kisétáltak. Már nem volt unalmas az este, felfrissültünk attól a fényes jókedvtől, amit maguk után hagytak. Annyi unott szülő és nyűgös gyerek után, annyi aggodalom után, mi lesz, ha eltör valamit, és vitázhatunk a szülővel a kifizetésről, netán megsérül rohangálás közben, mert anyuka épp én időt tart és nem figyel rá, jó volt látni, hogy van, aki teljes szívből apuka. Engedi a gyerekét örülni, játszani, és vele játszik. Mindegy, hol vannak, örülnek és játszanak. Nincs telefon a kézben, teljes a figyelem, odaadás.

Kicsivel később már anyával kiegészülve ment el a bolt előtt a kis család. Mosolyogtak és integettek.

                           Budapest, 2025.   

                                                                                                        Bajkó  Kata